Egy partner elvesztése minden ember életében óriási tragédia, egy férj vagy egy feleség után maradt űrt a legtöbb esetben senki és semmi nem képes betölteni. A Holmes és Rahe által összeállított ún. Életesemény-lista szerint is a házastárs elvesztése a legnagyobb stresszel járó esemény az emberek életében.
Azok számára, akik átélték a társuk elvesztését, már maga az elhatározás is, hogy újra nyissanak más emberek felé, óriási kihívás. Sok özvegy férfi és nő úgy gondolja, hogy vigaszt nyújthat a fájó lelküknek, ha olyan egyedülállókkal ismerkednek, akik átélték, amit ők élnek át; olyanokkal, akik ismerik, milyen elveszíteni a társukat, akik tudják min mennek keresztül.
A társ elvesztésének feldolgozása az egyik legnehezebb dolog, amit valaha átélhet. Mindenkinek más a tapasztalata és nincsenek szigorú szabályok arra nézve, hogy mikor léphetünk tovább.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy tudnod kell magadról, milyen lelki állapotban vagy és ennek megfelelően kell a társkeresésbe is belekezdened. Az egész párkeresés ugyanis egy eléggé kockázatos vállalkozás, hiszen sok visszautasítással járhat, amit “gyöngébb lelki immunrendszerrel” nehéz lesz elviselni.
Azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy egy nagyobb trauma, mint pl.: válás – nem is beszélve a szeretett társ elvesztéséről - után kevésbé vagy ellenálló a további kudarcokkal szemben, és sokkal jobban a szívedre veszel bármilyen apró sikertelenséget és a visszautasítást is. Ilyenkor az önérzeted és az önértékelésed is sérülékenyebb, sokkal könnyebben “betalálnak” azok, akik nem helyes szándékkal közelednek. A megjegyzéseket és esetleges kritikákat is nehezebben tudod kezelni, mint máskor. Ezért aztán először érezni kell, hogy elég erősek vagyunk mindehhez. Félreértés ne essék, a párkeresés nem egy hadszíntér, egy háború, de azért legyünk őszinték magunkhoz, nem egyszerű. Viszont egyáltalán nem lehetetlen, és csodás dolgokat hozhat, ha nem félünk belevágni.
Ha egy kapcsolat véget ér, az is egyfajta gyász: a bánat és a fokozatos kilábalás hasonló minta szerint történik, mint az elvesztett szerettünk miatt érzett gyász folyamán. Azonban amikor a társunk meghal, nem csak az elvesztett kedvesünket gyászoljuk, nemcsak a múltat, hanem a jövőt is. Hiszen – pláne, ha hirtelen történik – mindenkinek vannak tervei, elképzelései a párjával a jövőre nézve. Ilyenkor ezeknek is vége, nincs lehetőség a megvalósításra. Legalábbis nem azzal, akivel tervezgettük. Ez voltaképpen kétszeres, sőt, többszörös veszteség. A veszteség miatt érzett fájdalomnak azonban nem kell azt jelentenie számunkra, hogy fel kell adnunk az életet, fel kell adjuk életünk hátralevő részére a szerelmet. Az, hogy társat keresünk, nem azt jelenti, hogy helyettesítjük azt, aki itt hagyott minket, sőt, nem is szabad ugyanazt keresni. Mással, másképp lehet még szép az élet. A kulcsszó a másképp. Ugyanolyan úgysem lesz, ezt el kell fogadnunk.
Viszont azt is el kell fogadnunk, hogy mindenki másképp, más módon és más tempóban éli meg a gyászt. A gyászolás és felépülés időtartamának meghatározása ezért elég felelőtlen dolog lenne. Pár hónap, vagy akár a gyászév leteltével sürgetni egy gyászolót, hogy “lépjen már tovább”, nemcsak tapintatlan, de több kárt okozhat, mint hasznot. Ebben a műfajban nincsenek sem elvárások, sem követelmények.
Sokan kérdezhetjük, hogyha esetleg a gyászéven belül társra talál valaki, akkor az azt jelenti, hogy mégsem szerette annyira a párját? Úgy gondolom, hogy a legfontosabb dolog a továbblépésben, hogy csak akkor tegyük meg, amikor mi, belül úgy érezzük, itt az ideje. És ha ez nevezetesen nem egyezik a családunk vagy barátaink elvárásaival, akkor nem egyezik. Nem ők élik át, nem ők érzik, amit mi érzünk. Ez olyasmi, amit csak a saját szívünkkel érezhetünk, kívülálló (ergo mindenki más) nem tudhatja mit súg a megérzésünk. A párkeresés egyébként, “sima” szingliként, elváltként sem egyszerű műfaj, de minden egyes randin elmesélni a szomorú sztorit, az valóban egy lelket próbáló dolog. Vagy mostantól ne meséljük el, csak intézzük el annyival, hogy “nincs ex, nem akarok róla beszélni” -…. Nos, randipartnerként, a másik oldalról ez meg nem túl szimpatikus. Nehéz, nagyon nehéz műfaj ez így. Tehát pontosan ezért, mindenkinek csakis saját magának kell eldöntenie, mikor érzi magát késznek arra, hogy kinyissa a szívét és belevágjon, mondhatni “belecsapjon az életbe” újra. Van, akinek ez 3 hónap. Másnak másfél év… van, akinek kettő. Azt mondják, egy szakítás után is a kapcsolat időtartamának fele legalább kell, hogy kellően feldolgozzuk a kapcsolatot. Nos, akkor egy haláleset után már 3 hónappal készen kellene állnunk ugrásra várva, hogy valakivel kapcsolatot alakíthassunk ki? Nem hiszem.
Azonban, ha készen álltok a társkeresésre, akkor azt mondom, kalandra fel!
Csodás élményekkel gazdagodhattok, csak próbáljátok ki. Az élet szép.
Csodás napokat kíván: a partkeresek.hu csapata
